Spartathlon 2022

„A Spartathlon egy 246 kilométeres ultra futóverseny, Athén és Spárta között. Az 1983 óta évente rendezett verseny szeptember utolsó péntekén rajtol, és a futók az Akropolisz lábától Leonidász király Spárta főterén álló szobráig futnak. A Spartathlon egy Pheidippidész nevű athéni futár Hérodotosz által dokumentált futását reprodukálja, és történészek szerint ez a futás képezi a modern maratoni mitológia alapját.

 
Hérodotosz elbeszélése szerint i. e. 490-ben, a marathóni csata előtt Miltiadész athéni sztratégosz egy küldöncöt menesztett Spártába, hogy segítséget kérjen Leonidász királytól a perzsák ellen. Hérodotosz így emlékszik Pheidippidész futásáról: „Mielőtt a hadvezérek elhagyták volna a várost, követet küldtek Spártába egy Pheidippidész nevű athéni férfit, aki nagyon gyorsan tudott futni, és ez is volt a foglalkozása…” „A hadvezérek tehát ezt a Pheidippidészt, aki azt állította, hogy találkozott Pannal, elküldték Spártába, s az Athénból való indulása utáni napon már meg is érkezett. Felkeresvén az elöljárókat, ezt mondta: »Lakedaimóni férfiak! Az athéniak azt kérik tőletek, hogy siessetek a segítségünkre, és ne nézzétek tétlenül, hogy a legősibb hellén várost a barbárok leigázzák.«” ” (www.wikipedia.hu)

2022. október 1., Görögország

 …. gyalogolok valahol 40-50 km-rel Spárta előtt az autóúton, 28-29 órája indultam Athénból, árnyék nincs, iszonyú meleg van, alulról az aszfalt süt, felülről a Nap… Nem jó már sehogy, se felfelé, se lefelé, de menni kell, csak előre nézni, egyik lábat tenni a másik után, haladni kell. Vár Leonidász, napnyugtáig oda kell érni Spártába. Oda fogok érni, mert erős vagyok, nagyon erős. Erősebb, mint amennyire fáj, és erősebb annál, mint amennyire meleg van, és mint amennyire fáradt vagyok. Az útról oldalra ki- és körbe nézek: ismét rácsodálkozom arra, hogy mennyire csodaszép itt minden, milyen szerencsés vagyok, hogy láthatom...

10 nappal később, Magyarország, Vecsés

 Több mint egy héttel a futás után még mindig kicsit ott vagyok valahol Athén és Spárta között, és azt hiszem, ez már nem is fog változni, a lelkem egy része ott maradt, és ez egyáltalán nem baj 😊 Folyamatosan bevillanó képek, hangok, illatok az útról, ébren és álmomban is, mintha valahol két világ között lennék… 

 Általában nagyon könnyen megírom a versenybeszámolókat, hát most nem annyira egyszerű…

Még mindig annyira hihetetlen, hogy eljutottam a Spartathlon rajtjába, hogy tényleg végig mentem az úton, és tényleg eljutottam időben Leonidaszhoz. Nekem ez a verseny egy nagy misztikum volt, egy olyan távoli dolog, ahova persze vágytam, amióta először hallottam róla. Ott volt a késztetés valahol a fejemben, hogy majd ha egyszer felnövök, akkor esetleg, talán én is, de úgy gondoltam, hogy ez nekem biztosan egy vágy lesz csak mindig, hiszen ki vagyok én, hogy eljussak oda…. 

 És mégis, megtörtént. Korányi Balázs egy tavaly őszi Gizion bulin kvázi rábeszélt, hogy küldjem el a jelentkezést – nem kerül semmibe, feltételeknek megfelelek, úgyis tök kis esély van arra, hogy elsőre kihúznak, és legalább akkor 2-3 év múlva két-, illetve négyszeres eséllyel indulok neki a sorsolásnak. Ha meg most elsőre, akkor 2022-ben futom le, merthogy szerinte lefutom, bármikor is kerülök be. Gabi (Barát Gabriella, edzőm) rábólintott, januárban jelentkezés ment, márciusban sorsolás – alig hiszem el, besorsoltak. Elsőre. Vigyorogtam, nagyon, pedig lehet hogy a pánik lett volna az első „elvárható” reakcióA Berlini 100 mérföldes versenyre augusztusra már megvolt a nevezésem, de ne volt kérdés, hol fogok futni… Úristen, megyek Athénba… 

A következő 6,5 hónap a Spartathlonról szólt: minden egyes futás délben, árnyék nélkül az aszfalton, minden edzésem, minden erősítés, az összes kerékpáron megtett km. Hihetetlen motivációt adott a nemszeretem edzésekhez is a tudat, hogy ott állhatok majd szeptember 30-án én is a rajtban. Közben lettem covidos is, de szerencsére engem a posztcovid nem érintett, összesen csak egy hetet kellett kihagynom (és a 24órás magyar bajnokságot… 🙁), 3 héttel a gyógyulás után UB-t futottam, számomra egész jó idővel 😊 

Sok edzés, sok futás, bringa a nyáron, nagyon gyorsan eljött a szeptember, és még gyorsabban szeptember utolsó hete. A hónap első 3 hete nagyon sűrű volt minden szempontból – négy gyerekem közül ketten kezdtek új suliban, újra napi 3-4 óra vezetés Vecsés-Buda-Pest háromszögben a sulikhoz, a rendelőben is volt munka rendesen. 2-3 héttel a verseny előtt még csak annyit tudtam foglalkozni vele, hogy tudtam, a weboldalon fenn van egy csomó infó, térkép, szintrajz, stb, ki is nyomtattam minden fontosnak tartott dolgot onnan, de hogy „rendesen” leüljek, és fókuszáltan csak erre figyeljek – hát ez nagyjából a nulla volt. Mivel tudtam, hogy muszáj rendesen ráhangolódni a dologra, egy héttel a rajt, és három nappal Athénba indulás előtt a bringámmal, a laptopommal és egy sátorral leléptem itthonról Zalába két napra – életem egyik legjobb döntése volt elvonulni a világtól kicsit, és magamra, valamint az előttem álló feladatra fókuszálni.

 A versenyre a kísérőim-segítőim már hamar megvoltak: edzőm, Gabi és párom, Gábor vállalták, hogy végig kísérnek a 246km-en. Gabi már többször kísért és frissítette az általa felkészített futókat a SP-on, engem az idei UB-n. Gábor 2018 óta frissít engem ultra távokon, látott már mocsok szar állapotban az UB-n, látott extra mély gödörből kimászni hosszú edzéseken és versenyeken is, nem sajnál (legalábbis nem mutatja verseny közben), elég ideálisnak tűnt így a felállás 😊 

 A verseny hetén hétfőn, szeptember 26-án repültünk Gáborral ketten Athénba,, a rajt pénteken, 30-án volt. Lett így három és fél napom kicsit szokni a klímát, pihenni, nem az itthoni mókuskerékben lenni, tudtam csak magamra és az előttem álló útra koncentrálni. Itthon 13-14 fok volt, Athénban érkezésünk napján 26-27, és minden nap egyre melegebb lett – ezt imádtam. Én 25 fok alatt fázom, végre újra futhattam melegben, élveztem nagyon hogy süt a nap, és végre nem fázom :D . Hétfőn és kedden turistás-nyaralós nap volt, az Akropoliszhoz közel foglaltunk szállást – az apartman hálószobájából az ágyból az Akropoliszra volt a kilátás, a totális fókusz megvolt folyamatosan a versenyhez 😊 

Szerdán megérkezett Gabi is Athénba, mi Gáborral átköltöztünk a szervezők által biztosított szállásra Glyfadába. Délután átvettem a rajtcsomagot (chip, görög nyomkövető, rajtszám, gálavacsora belépők, kísérők kártyái), majd innentől kezdve a következő másfél nap az abszolút pihenésről szólt - napozás, strandolás, este kis bandázás a magyar csapat többi tagjával.

 

 Csütörtök délután összeraktam a frissítésem – ami rendkívül bonyolult volt: óránként 1 adag i-am izó, napközben emellé óránként plusz 1-2 sótabletta, éjjelre koffeintabletta. Ezt, és az éjjeli váltó (száraz) ruhát mind bezacskóztuk, és mehettek a versenyközpontban a nagy fekete zsákokba, vitték ki a pontokra.

 

 


Délután átmozgató futás a tengerpart melletti sétányon, klassz melegben, jól esett, és elkezdtem úgy igazán várni a másnapot: hát végre eljött a „menjünk már, menjünk már” érzés 😊

Közös fotó a magyar csapat többi tagjával, megkaptuk a magyar nyomkövetőket is.

Mint általában futás, és főként hosszú futás előtt korán vacsorázok (4-5 körül délután), és indulás előtt sem eszem, így volt most is, és mint mindig, most is tökéletesen működött a dolog. 

Csütörtök este jól aludtam (bár sokszor félálomig felébredtem), pihenten keltem, hasam teljesen rendben volt. 

 A rajt időpontját 15 perccel korábbra hozták pár nappal korábban, Athénon belüli terelések miatt – kaptunk plusz kb 1400métert és plusz negyedórát hozzá, mert a pontok zárási idején nem változtattak. Ami még változás volt a korábbiakhoz képest, hogy idén nem az Atticus színház előtti részről indították a futókat, hanem az alatta levő sétálóútról. 

Negyed 7 körül értünk ki a rajtba, és még mindig nem nagyon fogtam fel, hogy itt lehetek… Nem izgultam, valami nagy-nagy nyugalom volt rajtam. Körbe néztem, és arra gondoltam, hogy a korábbi statisztikákból kiindulva az itt álló, és 20 perc múlva Spárta felé induló nagyjából 370-380 ember közül nagyjából csak minden második fog elérni holnap este 7-ig Leonidasz királyhoz… Kicsit ijesztő volt, hogy (már március közepe óta) egy szemernyi kétség sem volt bennem, hogy én el tudok oda érni, de elég-e az, hogy tudom, hogy képes vagyok rá? Nagyon sok a 247 km, nagyon hosszú idő másfél nap, bármi történhet. Bármi történhet egy nem futós, tök átlag másfél napban is, hát még amikor az ember nem alszik, hőségben fut, éjjel hegyet mászik. De ezt is valami nagyon mélyről jövő higgadtsággal és nyugalommal gondoltam át, és csak az volt bennem, hogy ha elindultunk, egyetlen dolgom lesz: haladni, csak előre figyelni, és végig tudni, hogy miért vagyok ott. Még egy gyors pisi az egyik bokorban (nem volt más opció :D ), és háromnegyed 7-kor elindultunk végre. 

 Az első kb 20 km Athén utcáin, és az onnan kivezető többsávos, nagyon forgalmas út leállósávjában vezetett, ez tudtam hogy nem az út legszebb része, de valahol ki kell jutni a 4,5 milliós városból, és ez ilyen 😊 Az autósok dudálnak, mindenhonnan hallatszik, ahogy kiabálnak nekünk, futóknak: bravo, bravo! Elhagyjuk az olajfinomítót, és végre a tenger mellett vezet az út, csodaszép 😊 Meglátom az oldalára dőlt ikonikus Mediterranean Sky nevű hajó(roncsot), évek óta rozsdásodik a part mellett a vízben, és marad is még évekig itt. Csak nézem, alig fogom fel, hogy itt vagyok, és itt futok, le is fotózom a roncsot. (csak ezt az egy képet csináltam a futás alatt) 

 Tudtam, hogy meleg lesz, számítottam arra, hogy a tempó lassabb lesz, mint ami itthon járna a kiírt pulzushoz, de ami valójában lett, az sokkal rosszabb/gyengébb volt a vártnál. Pulzus az egekben, tempó a béka hátsója alatt – hát, akkor muszáj lesz feljebb engedni, 6 perces körül kell futni, ha szeretnék kb 1 órányi előnnyel Korinthoszhoz érni. Na, ezt a tervet hamar dobtam is, 30 km után már 10-15 ütéssel engedtem feljebb, hogy legalább 1-1 percet tudjak hozni pontonként az előnyön a szintidőhöz képest, a tempó így is épp, hogy elég volt ahhoz, hogy esélyt lássak a Korinthoszra időben beéréshez. 3-4 óra futás után már elég jó idő lett (30+ fok, utólag mondták Gabiék, hogy az autó 32-33 fok körül mért, mások mondtak 34-36 fokot is, de nem is lényeges igazán ), Megarához 15 perccel a zárás előtt értem. Első tali Gabiékkal, jég, karszár vizezés, gyorsan haladás tovább.

 Tenger mellett kanyarog az út, néha fel, néha le, Balogh Ildivel futunk együtt kicsit, és megbeszéljük, hogy mennyire hihetetlenül szép ez az egész itt körülöttünk. 

Futottam együtt Veress Bélával is egy kicsit, már nem emlékszem, hogy pontosan hol, a szakadt szalagjával hihetetlen, hogy meddig eljutott. Volt két mondata, ami később nagyon jól jött, az egyik az, hogy a Hegy után már durva szint nem lesz, és bár elég baráti szintidők vannak a pontokon, de futni kell ott is, csak gyaloglással nem lehet beérni. A másik, amit mondott: Te be fogsz érni, erős vagy, megcsinálod. 20-24 órával később többször is eszembe jutott mindkét mondat… 

Valahol 65-70 km között az út mellett hirtelen megjelennek a kísérőim, kiabál Gabi az utóból, hogy legalább 10 mp-cel jobb tempót kéne futni! Mondom hogy oké, de így is nagyon magas a pulzus, nem kéne. A válasz: a pulzus most nem érdekes, toljad! Nem igazán értettem, miért kell ennyire sietnem, tök jól állok az idővel, fél óra előnnyel fogok Korinthoszhoz érni, mi a tökért kell jobban nyomni? Így is necces, hogy mi lesz velem éjjel és holnap, 15 ütéssel vagyok a kiírt pulzus felett, simán esélyes a fejreállás 100-150 km múlva. Vagy előbb… na mindegy, ha azt mondja Gabi, hogy nyomjam, akkor nyomom. Pulzus megy egyre feljebb, hát ez érdekes lesz :D 

Innen még kb 15 km volt Korinthoszig, és bár tudtam, hogy utána kicsit megengedőbbek a pont zárási idők, azért nem lehet utána sem hátra dőlni, de evvel majd ott foglalkozom. Érjek oda, legyen meg a 30 percem, más nem érdekes. 3-4 km-enként voltak pontok, délután 3-ra igazi nyári meleg lett. Volt ahol épp elfogyott a víz, így izó bekeverés kimaradt – se a meleg kóla, se a meleg narancslé nem volt túl vonzó :D Más pontokon meg volt sok jég, jeges víz, sapkát-fejet vizezni is tudtam, az az 1-1 kicsit szegényesebb pont nem zavart.

 Az egyik városkában két pont között egy benzinkút mellett egy srác és egy lány kinn állt az út szélén, fél literes hideg vizes palackokat osztogattak a futóknak, hát az nagyon jól jött akkor. A görög vendégszeretet végig kísért minket az úton, mindenhol tapsoltak, mindenkitől jött a már ismerős és megszokott bravo, bravo! Érezhető volt a helyiek felől áradó tisztelet, mintha így mi is az ő történelmük részévé váltunk volna. 

 80 km, Korinthoszi csatorna. Lélegzetállító, elképesztő, és fantasztikusan jó volt átfutni felette. (Nem tudom felfogni, tényleg itt vagyok? Én? Mintha egy álom lenne…) Ez itt jó nagy pont, van itt minden: masszázs, székek, mi szem-szájnak ingere, de nekem csak kulacs csere, jég a ruhába, nyakba, sótabi készlet feltöltés, és haladjunk, haladjunk. 25 perc az előnyöm a szintidőhöz képest (délután 4 óra van), ez jó lesz, a hegyig szedjek össze még ennyit, akkor lesz igazán jó 😊 

 Gabi mondja, hogy nem állok rosszul a szintidőhöz képest, de ahol szóltak, hogy csipkedjem magam, ott azért nagyon necces volt a helyzet, azért siettetek, hogy beérjek a következő pontra időben, és így is pontzárás előtt 3-4 perccel hagytam el. Csodálkozom, hiszen úgy gondoltam, volt előtte 20 perc előnyom, vagyis hiába volt a Korinthoszi zárásig számolva is bőven időm, ott mégis rezgett a léc. Ez eléggé fejbevágós volt, és ekkor realizáltam, hogy a kis pontokon is kiszedhetnek, ha nem érek be időben, illetve egyáltalán nem „egyenletes” a pontok közötti kívánt átlagtempó. 

 Korinthosz után hullámvasút: emelkedők gyalogolva, lejtő és sík futva. Csökken a hőmérséklet, pulzusom rendeződik, hát tényleg a meleg miatt szállt el ennyire, pedig érzésre annyira nem volt halálos a hőség. Nyáron ilyen időben otthon sokkal alacsonyabb pulzuson sokkal jobb tempó ment – persze a 3-4 hét 13-18 fok, eső, és kevés napsütés nem segített, hogy ez megmaradjon a versenyig. Fel, le, élvezem az utazást, olajfa ültetvények az út mindkét oldalán, hangulatos kis faluk, nagyon szeretem azt, hogy itt vagyok 😊

Ősi Korinthosz, találkapont, 92 km, egy órával vagyok pontzárás előtt. Eredetileg 100 km körül akartam az első koffeintablettát bevenni, de érzem, hogy álmosodok, tartani kell a tempót, inkább már most kérek Gabiéktól - hát, az a kocsiban van, nem számítottak rá hogy már most kell... Sebaj, kapok valaki mástól (nem emlékszem ki volt), itt is köszi érte. 

 Következő pont Zeygolatio, 12 óra futás után, 101-102 km körül száraz ruha (bringás mez, legjobb döntés volt hozni magammal és ezt berakni, a hátsó zsebek miatt is ismét csak rá kell jönnöm, ebben a legjobb futni), láthatósági mellény, fejlámpa magamhoz véve és hajrá. Jöjjön a kb 30 km-en keresztül tartó emelkedős rész: lejtőn futás, emelkedőn tempós gyaloglás, ha olyan, megfutom az emelkedőt is. Meglepően jól bírom, a napközbeni meleg és magas pulzusos futás után sokkal rosszabbra számítottam. 

 Közben folyamatosan rácsodálkozom, hogy mennyire nagyon jó ez az egész, az, hogy futok, vagy épp gyalogolok, hogy itt lehetek, hogy tudom, hogy oda fogok érni időben Spártába. Mert nincs B terv, ezért jöttem, ezért hagytam otthon a gyerekeimet, kutyáimat másra, nem látom őket majdnem két hétig… Már csak ezért is menni kell, okosan, szépen, csak előre. Mindig csak a következő pontig eljutni időben, de tudni, hogy miért indultam el 13 órája Athénból. 

Elkezdem érezni kicsit a talpam a felfele futás - gyaloglásban, a lábujjak mögött a talppárna érzékeny kicsit. Na szép, itt úgysem volt még vízhólyagom, de talán megúszom. Cipő a szokásos, zokni a szokásos, a hosszú emelkedő mondjuk nem a szokásos, de ezen most nem izgulunk, majd ha lesz helyzet, akkor foglalkozunk vele. 

 

Halkeion, 112 km, a pont bő egy óra múlva zár. Már sötét van, fejlámpa már egy ideje világít, kulacsok megtöltve, koffein bevéve, pontról gyorsan haladjunk tovább. Szeretek éjszaka menni, jól érzem magam, nem fáj semmi (talpam érzékeny, nem érdekel), most nagyon a helyemen vagyok 😊 Elérek Nemeaba, 123km: megvan az út fele, de csak km-ben :D , nagy pont, nagy hangulat, de eszembe sem jut leülni vagy itt maradni, övet feltöltjük, megyek tovább. 

Balogh Ildivel futunk együtt, csatlakozik hozzánk Buksi, extra cuki kutya, pár km-en keresztül kísér minket. Kellemes a hőmérséklet, továbbra is futás-gyaloglás váltogatva. 

Malandreniben (138km) ismét, tali Gáborékkal, több, mint 1 óra az előnyöm a szintidőhöz képest, ez tök jó, a szerpentinre és a hegyre nem is baj ha van több, és ugye ott van még a másnap, az se ígérkezik könnyebbnek, mint a mai, sőt. Innen jön egy 6-7 km-es lejtős rész, aztán megint emelkedő majd a szerpentin, és utána a Hegy. Klassz volt Ildivel menni, nem volt egyikünk részéről sem alibizés, ami lejtő vagy sík volt, azt megfutottuk rendesen, emelkedőn tempós gyaloglás, klasszul haladtunk. Az éjszakban már többször is lehetett hallani (látni szerencsére nem, mert tök sötét volt), hogy többeknek is gondja akadt a frissítéssel. Sokat gondolkodtam közben és utána is, hogy vajon sikerült-e rendbe jönniük, és elérniük időben Spártába… Még most is remélem, hogy ki tudtak mászni belőle, és meg tudtak érkezni 😊 

148km, Lyrkia, szuper hangulatú pont, innen újra felfelé megyünk. Már látszik előttünk az autópálya, úgy kanyarog a hegy oldalában, mint egy nagy narancssárga kígyó. Nagyon messzinek, és nagyon magasan levőnek tűnik – és mi még annál is feljebb fogunk menni, huhh.

 Aztán Ildi lemarad tőlem, egyedül megyek tovább felfelé, egyre meredekebb az emelkedő. 10-12 perces kilométerek, aztán már a Hegy lábához is érek, innen köves-sziklás részen kell felmenni a hegy tetején levő következő pontra, nagyjából 2 km és kb 300m szintemelkedés vár. Kapok a lámpába új akksit, beveszek egy koffeintablettát, kulacs csere, kísérőim kérdezik: nem fázol? Nem fázom még, de inkább teszek el meleg cuccot, bő két óra múlva találkozunk csak legközelebb, 10 km múlva. 161 km-nél vagyok, hajnal 4 óra körül van, 21óra20perces 100 mérföld, annyira nem is szar, csak másfél órával rosszabb, mint a Berlini volt. (de hogy miért megy állandóan a matek a fejemben….?) 

Elindulok fel, bírom, erős vagyok, hol az út? Ohh, hát ez de vicces, ha nincs mellette szalag, eszembe nem jutna arra menni :D Látom felettem a fejlámpákat, és nagyon messzinek tűnik a hegy tetején levő pont… Az egyik kanyarban fotós, mosolygok, mert egyéként tényleg jól érzem magam, a combom csak néha sikongat, hogy ne már… Hamarabb felérek, mint gondoltam (érzésre, időre azért annyira nem lett combos eredmény), fenn egy gyors szussz, nem kérek semmit a ponton, két korty izó, és elindulok lefelé.

 Azaz indulnék, még a komolyabb lejtős rész előtt akkorát esek, mint egy ház. Röhögök, és nézek bután magam elé, hogy oké, hogy bárhol el tudok esni, de ez meg mi volt? :D Hát az volt, hogy innentől még vagy 4-5x eljátszottam a fenékre esek, francba, felkelek, két lépés, óafrancba, mintha jégen próbálnék lejutni, újra esek. A talpam már nem csak kellemetlen, kezd fájni is, átkötöm a cipőfűzőt, ne csússzon ennyire előre benne a lábam - ezt már rajtban így kellet volna kötni, sebaj, megjegyzem legközelebbre. Közben jönnek a zerge futók, ránézésre 5 percesben rohannak le mellettem – fejben jegyzetelek tovább, na, ezt is érdemes lenne majd gyakorolni. De legalább azt, hogy meg tudjak állni a lábamon, mert ez így egyre kevésbé vicces. Sőt, nagyon nem, rohadtul félek, mi van, ha örökre itt maradok, és soha nem jutok le? :D Telefonom leadtam, mindenki elfut mellettem, elesek, kitöröm a lábam, és senki nem fog megmenteni, a hegyi kutyák fognak megenni (igen, tudom, teljesen agyatlan hülyeség az egész :D ). Most persze már csak nevetek ezeken a gondolatokon, de ott és akkor ez tök valós eshetőségnek tűnt, a fáradtság elég mókás gondolatokat tud az ember fejébe ültetni. Aztán végre szilárd talaj lett a lábam alatt, megmenekültem 😊 

A hegyről le oldal, világosban

Lejtő, futás lefelé, és itt a következő nagy pont, Nestani. Lassan reggeledik, majdnem 1 napja indultam, és még van több, mint 12 órám a következő 76 km-re. Kapok koffeint, izót, kérek egy vékony mellényt, mert bár igazán nem fázom, de nem vagyok túl gyors, jól esne a hátamra valami. Mellény fel, cipzárt húznám – hát ez bukta, elromlott, okosZsuzsi ugye megnézte (nem) pakoláskor, hogy minden cucca rendben van-e… Nem gond, megcsomózom elöl, futok kicsit így. Hát, nem az igazi, így meg melegem van. Leveszem, nem is kell, következő találkozó ponton le is adom az összes éjszakai cuccal együtt Gáboréknak: Árkádiai Zeygolatio, 186km. Reggel fél 9 van, érezni már, hogy meleg lesz, melegebb mint előző nap volt. 

 Eszembe jut, hogy mostanában rajtoltak a Vadlánosok, na az is jó móka lehet most, egy hétig ázott a Keszthelyi, nekik se lehet könnyű, nekem legalább aszfalt van a lábam alatt, nem sár… 

 Futás-gyaloglás kombó, majd az egyik pontra beérve felszakad a talpamon a vízhólyag. Mindkettőn. Borzasztóan fáj, elsírom magam, ezen a ponton leülök fél percre – se előtte, se utána nem ültem egyik ponton sem. Ildi kísérői vigasztalnak, mondom nekik bőgve, hogy megyek tovább rögtön, 10 percet kell csak kibírni majd, ennyi a durva rész, utána jobb lesz, csak most azért na, nagyon szar. Közben Gabi is megjelenik, azon az igazi edzőGabi-hangon mondja, hogy gyerünk, indulás, elmúlik. Letörlöm a könnyeimet, fog összeszorít, mantrázom, hogy tízperctízperctízperc… És tényleg annyi, enyhül a fájdalom, futás-gyaloglás, megy ez, csak rakni kell a lábaimat egymás után. Nézem a tájat, csodaszép 😊 

Hegyek körülöttem, úristen de klassz helyen vagyok, még mindig… És továbbra is mintha egy álomban lennék, én itt? Valóban? Ötvenpár kilométerrel Spárta előtt? Közben az agyam egyik kis sarkába félretéve ott a minden egyes lépésnél a talpaimba nyilalló fájdalom, de ki tudom zárni még – tudtam, hogy lesz, kibírom. Ez csak bőr, az majd visszanő, a fájdalom is el fog múlni. Vannak rosszabb fél-egy órák, vannak nagyon jó szakaszok, épp mennyire üt fejbe a fáradtság. Mindig csak a következő pont, oda érjek el szépen időben, szépen sorban, ahogy jönnek. 

 Alea Tegea, 193-194 km, már eléggé meleg van, átveszem a világos színű felsőt (bringás mez szintén), fehér karszár, sapka, jég mindenhova. Gábornak mondom, hogy legközelebb a találkozó ponton ne csak a következő pont zárási idejét mondja, hanem minden adatot: következő pont mennyire, az hánykor zár, a jelenlegi pont mikor zár, legalább ezeken a pontokon ne nekem kelljen megnézni. Meleg van, és még dél sincs, tessék, ezt akartad, hát most élvezd ki a jó időt… 

Következő pont 17 km-re, az evvel a tempóval most 2,5 óra, innen még egy ideig olyan, mint az eddigi, egész jól futható (itt azért egy röhögős szmájli elférne – futás, khm), utána jön egy szintesebb rész 200 km-től. Még 47 km. Már csak 47 km, és van rá bő 8 órám, ami nem is annyira sok, ha a tempóm nézzük. 

Felfelé tempós gyaloglás, síkon és lefelé bármennyire is szar, de futás – így beérek, így időben oda tudok érni Leonidaszhoz, és oda is fogok érni. Tudom, érzem, ennyire biztos még talán soha nem voltam magamban. Egyszerűen semmi más nem volt fontos, csak hogy haladjak. Pontokon gépiesen hűtés, izó keverés, jég mindenhova és mindenbe, és menjünk, menjünk. Most a szintidőhöz képest csak 18 perc az előnyöm, és nemrég még háromnegyed óra volt, nem kéne többet veszíteni belőle. Autóból szólnak Gabiék: nyolcötven, azt muszáj tartani. Jó, akkor legyen nyolcötven. Vannak erős fogaid? Vannak. Akkor összeszorít, és ami nem emelkedő, azt futod. 8 perces ezrek, meg 8:30-asok: hogy tud az ember örülni 200km felett egy 9 percen belüli km-nek… 

 Ahogy egyre közelebb érünk Spártához, mintha egyre kedvesebbek lennének a pontokon dolgozók, azt lesik, miben és hogyan segíthetnek. Ezt végig éreztem, mintha minden ponton vendégségbe érkeztem volna 😊 

 Sok a gyaloglás, nem vagyok túl gyors (ellenben igen lassú), 210 km, találkozó. 30 órája indultam, még kicsit több, mint 6 órám van a 36 km-re. Egyre melegebb van, és még lesz ez melegebb is tuti… Minden kulacsot jéggel töltök meg, kérek plusz egy kulacsot, pontok között is muszáj lesz hűteni magam, ha nem akarok árokban kikötni. Vagy gyorsabbnak kéne lenni, hamarabb odaérni a következő pontra. Haha, inkább plusz egy kulacs, az a biztos. 

 221km, Emlékmű. Innen már csak 25 km, úgy rémlik, már lejtő lesz végig. Hát, rosszul rémlett, még 2-3 km erősebb emelkedő van, egyetlen porcikám sem kívánja már. Délután 3 óra, a lábszáramat úgy égeti a nap, mintha kis túlzással ugyan, de lángszóróval perzselnék – ahol ruha van rajtam, elviselhető. Két pont között 4,7 km, 40 perc alatt le kellene tudni, hogy a 45 percre „hízott” előnyömből ne veszítsek. Majdnem összejön, 42 perc. Belefér, csak haladjunk. Folyamatosan megy a matek a fejemben, az agyam másik része közben nem érti, hogyan tudok még mindig ilyen gyorsan fejben számolni. Végülis, szeretem a matekot, és nem is rossz ez így, ébren tart a feladat 😊 

A pontokon úgy döntök, izót nem viszek magammal, avval nem szívesen hűteném magam, és most annyira meleg van, hogy a víz fontosabb – víz a sóhoz és víz a hűtéshez. A jég percek alatt elolvad a kulacsban és a topomban, 15 perc múlva a víz se hideg már a kulacsokban, de legalább van nálam, 5-8 percenként locsolom magam (és pontosan ennyi idő alatt szárad meg minden rajtam), 20 percenként eszem a sótablettát, elmegy hamar így az idő a két pont között. Ponton iszom izót, kulacsokba víz és jég (illetve jég és víz), sótabletta. 

Nagyon fáradt vagyok már, óránként eszem a koffeintablettát, hátha a talpam is kevésbé fáj, ha nem vagyok ennyire álmos. 

Utolsó találkozási pont, Shell kút. Annyira örültem, hogy végre itt vagyok, mint amikor már 50 km óta villog az autón a „tankolj gyorsan, mert itt maradunk az út szélén” lámpa, és tudod, hogy a lámpa 50 km-rel az utolsó csepp előtt villan ki. Tudtam, hogy az utolsó 11 km jön, a következő találka már Leonidásszal lesz, Spárta főterén, és hacsak nem fekszem le aludni az út szélén, odaérek hozzá időben. 34 órája vagyok úton, még picit több, mint 2 órám van erre az utolsó szakaszra. Felveszem a Spartathlon magyar csapat trikót, és elindulok. Gabi mondja, hogy innentől rajtam múlik, mennyi ideig fáj még – és itt el is engedem a futást. Beérek gyalogolva is, nem tudok futni. Vagy nem akarok, ki tudja. Szeretnék, de már annyira fáj a talpam, hogy nem tudom félretenni az érzést, pedig lejt, nincs már emelkedő igazán. 

Teszem egyik lábam a másik után, sírdogálok kicsit, közben nézem a hegyeket körülöttem: megül a pára közöttük, csodaszép. Bár borzasztó fáradt vagyok, a talpamon a felszakadt vízhólyag sem fáj kevésbé, és tudom, hogy ez a következő 2 órában már jobb nem lesz, és mégis, annyira klassz így ahogy van ez az egész… 

 Egy görög futó van előttem, nem tudja már tartani magát függőlegesen, egy botra támaszkodva halad nagyon lassan, mögötte pár méterrel megy a segítője. Még legalább 5 km van a végéig, ez nagyon kemény lehet már neki. Összekapom magam, mit picsogok itt, nekem szinte semmi bajom hozzá képest, tessék szépen felemelni a fejet, és haladni, ha gyalogolva is, de tempósan, a görög srácnak meg drukkolok, remélem beér épségben (beért). 

Kis falu jön, (Kladas), emberek az utcán, mindenki tapsol, és megint arra gondolok, hogy mennyire álomszerű és hihetetlen még most is, hogy itt lehetek. Ez nem csak egy futás, ez annál sokkal több. Kettős érzés van bennem, egyrészt nagyon jó lenne már megérkezni, megállni, leülni, feküdni, de közben meg annyira szerettem ezt az egész másfél napot, az út minden egyes méterét, még akkor is, amikor nagyon-nagyon nem volt jó. És most sem jó, mert mitől is lenne fizikálisan jó bármi is 35 óra futás-gyaloglás után. Soha többet, arra gondolok, hogy én ide soha többet nem jövök, de mindjárt vége, és kicsit siratom azt is, hogy már csak fél órám van az úton… 

 Utolsó ponton Gábor vár, szűk 3 km már csak. Borzasztó hosszúnak tűnik ez a 2,7 km, de végül beérek Spártába, mindenhol tapsoló, gratuláló emberek, én meg gyalogolok. Mellém keveredik Barák Peti, előtte elsuhan mellettünk Szilárd, ránézésre 5 perces tempóban, mint aki kijött kocogni egyet, hatalmas fazon. Futni kezdek, nem is érdekel már, hogy fáj a talpam, úgyis mindjárt vége, legyen meg a fél órával szintidő vége előtt megérkezés 😊 

Nándi az út szélén, adja a zászlót, én meg nem bőgök, csak mosolygok. Futok végig Spárta főutcáján (álomszerű, ez tényleg velem történik?), Berti is az út szélén, fut mellettem, és Gabi is, jaj, annyira klassz ez az egész. Tapsol és ujjong mindenki, és nekem szól a taps, ez annyira hihetetlen… 

És vége, Leonidász szobra előtt három (négy?) lépcsőfok, felszaladok rajta, itt a vége. Megérkeztem. Időben. Nem tudok mást csinálni, csak mosolyogni, ez most így nagyon jó. Kis sorban állás, sokan érkeztünk egyszerre, de végül én is ott állok a király lábánál. Megkapom az érmet, a koszorút, iszom az Evrates vizéből (igazából szerencsére nem annak a vize), megfogom a király lábát – és nem, nem álmodom. Tényleg megérkeztem. Bőgök Gabi vállán, bőgök Gábor vállán, fáradt vagyok, nagyon fáradt. És álmos. Szomjas. 

Majd jönnek a prózai dolgok: egészségügyi személyzet rendbe teszi a lábam (van fotó, nem mutatom meg), megkapom a hideg söröm Gábortól, két korty után érzem, hogy hát ülni sem jó, el fogok ájulni. Kibírom amíg a lábamon dolgoznak, szólunk orvosnak, hogy nagyon nem fényes a helyzet, de végül nem kaptam infúziót, leginkább helyhiány miatt. Doki mondja, hogy ha nagyon szarul vagyok, irány a kórház, ha nem, akkor só, folyadék, fekvés. Vízszintben valahogy összekaptam magam, beszélgetünk Szilárddal egy-egy matracon fekve amíg Gábor közelebb áll az autóval (600 méterre van a hotel, számomra teljesíthetetlennek tűnik a távolság). Kérek egy kávét, megiszom, a gyomrom nem örül neki, viszont kicsit jobban leszek, autóban tudok már ülni. 

 Hotelban a magyar csapat nagy része épp vacsorázik, én nagyon vágyom egy krémlevesre – és az a vacsora, alig hiszem el :D A szobába hoznak egy adagot nekem, nagyon jól esik. Fázom, eldőlök az ágyon, és számomra itt a nap vége. Még egy fél adag levest eszem, és reggelig sok megszakítással félig-meddig alszom valamennyit. 

 Reggel melós a mozgás, fáj itt-ott, de leginkább a talpam, ezt lekezelem, beragasztom, majd meggyógyul. Hiszen csak a bőr hiányzik róla, az meg visszanő. 

Reggelre megtudtam, hogy a 24 (határon túli magyarokkal együtt 27) magyar indulóból összesen 13-an (14en) értünk el 36 órán belül Spártába, az össz 355 indulóból 182-en. Ez 51%-os tejesítési arány, a "szokásos".

 Délelőtt elindulunk vissza Athénba, a Hegyig nagyjából a futó útvonalon, de a gyomrom nehezen bírja a kanyargós utakat, így a hegy után autópályára váltunk. A hegy lejtős oldala nappal olyan volt, hogy amikor megláttam, azt mondtam, jó hogy sötét volt, és nem fogtam fel, hogy ez ilyen hosszan tartott lefelé, pont jó volt akkor az a boldog tudatlanság  

Vasárnap délután-este pihenés a szállóban, bandázás a többiekkel, hétfőn Athénban kis séta, városnézés Gabival, este gálavacsora, még tánc is volt (pár pohár vörösbornak meglepően jó fájdalomcsillapító hatása van :D ).

Kedden hazajöttünk, de én még akkor is, és azóta is félig ott vagyok valahol Athén és Spárta között. A „soha többet” fokozatosan „egyszer majd”-ra, és mára a „most azonnal vissza akarok menni”-re módosult. Hiányzik a tengerparti út, a hegyek, az olajfák, a narancsligetek, még a rekkenő hőség is. Az egész út, az a koncentrált 36 óra, minden mélységével, fájdalmával együtt hiányzik. Mert összességében ez így nagyon kerek egész volt, pont mint az életben minden, itt sem csupa móka és kacagás volt a 247km minden métere. Mint az élet kicsiben. És én nagyon szeretek élni, lehet hogy ezért szerettem ezt az utat ennyire. Legközelebb úgyis kiderül, mert lesz legközelebb, biztos vagyok benne 😊

Köszönöm edzőmnek, Barát Gabriellának a felkészítést a versenyre, a verseny másfél napja alatti supportot, és mindent :) 
Köszönöm Gábornak a verseny előtt-alatt-után a mindenben engem támogatást, segítséget, a szeretetét :)
És köszönöm mindenkinek a szurkolást, a drukkokat, az üzeneteket, nagyon sokat számított mind egytől egyik :)